Bihari Sándor költő

Kisgyőr, ahol 1932 augusztus 17-én születtem, sajátos arculatú falu. Több vonatkozásban is határeset. A Bükk délkeleti lábánál húzódik meg, hegység és síkság találkozásánál. Meghúzódik, mert jó része egy szakadék, melyről az eső és a szél elhordta a földet, a mára teljesen csupasz kőutcák kapaszkodnak fölfelé a többnyire sík határrészekhez, amerre terjeszkedik újabban a falu. Sokat gondoltam rá, vajon mi késztette a hajdani embereket, hogy ide, ebbe a félig szakadékba telepedjenek le. A történelemre kellett gondolnom, a törökre. Még ma is vannak zsúpfedeles házak, amelyeket csak az utolsó pillanatban fedez föl az ember a kőgyűrődésekben, hajlatokban. Mikor még föld és növényzet borította, csupa rejtek lehetett ez a falu. A szakadékon túl, a síkabb részeken sincs sok és jól művelhető föld, mert ha jól megnyomják az ekét, sok helyen követ karcol. A régi időkben sok fegyverkovács élt itt, tehát nem kizárólagosan földműveléssel foglalkoztak. Maga a falu a diósgyőri királyi birtok része volt. Húsz - harminc éve a férfi lakosság java része a diósgyőri gyárakba járt dolgozni autóbuszon, de az én gyerekkoromban még gyalog járt a hegyeken át, azon az úton, amelyen én is jártam a gimnáziumba. Ők hazafelé elővették a határban vagy a szőlőben eldugott kapát és kapáltak estig. Igazában se munkások, se parasztok nem voltak, csak szegény emberek. Az én származásomat is nehéz egyértelműen kimondani egyetlen szóval. Apám, aki a helyi körülményekhez képest módos gazda fia volt, nem akart paraszt lenni, fémipari iskolába járt, a gépek érdekelték, rádiókat javított és csinált. Tulajdonképpen ezekből a munkákból is éltünk; nagyapám kitagadta a fiát, semmivel sem támogatta, mert egy cselédlányt vett feleségül, az én leendő édesanyámat, egy gyári munkás lányát. Sokat költöztünk, még ebben a kis faluban sem volt sokáig saját otthonunk, csak bérlemény. Végül is apám egy miskolci ócskavas telepről cséplőgépet vett, üzemképessé javítgatta, azzal csépelt nyárról nyárra a faluban, abból éltünk; nem éheztünk, de pénzünk nem volt. Abban az időben, amelyre már visszaemlékszem, a postaküldöncséget is elvállalták anyámmal. Emlékszem, mert sokat sírdogáltam az ablakban alkonyatkor, míg odavoltak a szomszéd faluban, Harsányban a postáért s amíg kézbesítették utána az újságokat, a leveleket a faluban. Képzelődtem, sírtam és féltem a sötétedő ablakban egyedül. Most tudom, mégis milyen gyönyörű gyerekkorom volt. A falu szélén laktunk, a Nagyközön, ahol a malacokat, kecskéket őriztem csapatban a cigánygyerekekkel. Robbantgattuk a tűzben a világháborús aknákat, kézigránátokat, a foszforos puskalövedékeket dobáltuk. Volt egy anyakocánk és kismalacokat neveltünk eladásra. Nagyon szerettem az állatokat; a fiókgerléket, vadgalambokat anyám mindig megvette nekem egy tányér lisztért, két tojásért a cigányoktól. Én fölneveltem őket és sokáig visszajártak éjszakázni a szomszéd hatalmas körtefákra. Az állatokkal való belső és szoros kapcsolatom itt kezdődött el s tart máig. Azt hiszem, ez a kapcsolat gazdagította embervoltomat és emberségesebbé tette. Anyai nagyapám, aki kegydíjas gyári munkás volt, fiatal kora óta tagja a szociáldemokrata pártnak, ő volt "szocialista" a faluban. Minden vasárnap ott ültek Gál úrral, a nyugdíjas csendőrrel és Petykó úrral, a másik nyugdíjas munkással a gangon és politizáltak, olvasták a Pesti Hírlapot. Én közöttük ténferegtem, nagyon korán megismerten Sztálin, Hitler és Churchill nevét. Viszont nem ismertem apai nagyapámat, bár naponként ott jártam el a háza előtt az iskolába, de ő nem állt szóba velünk, apámnak nem bocsátotta meg anyámat. Mégis utolsó napjaiban, az 50-es évek elején anyám gondozta s ott halt meg nálunk, mert amikor 1945 után elértéktelenedett a föld, a lányai nem adtak többé enni neki, és sírva jött el hozzánk. Anyám befogadta. Otthonra lelt nálunk. A szegénység vizsgázhatott megint és jól az emberségből. Azt hiszem, az én erkölcsi magatartásom innen is gyarapodott. A gimnáziumot 1943 őszén kezdtem el, a kisgyőri ötödik elemi után. Nekem a város Miskolc volt, jártam már ott a gimnázium előtt is egy-egy napra. Olykor alkalmi szekérrel mentünk, éjjel 1 órakor indultunk, kora reggel Hejőcsabán a Polláknál megálltunk, főtt kolbászt ettünk és a lovak is kaptak egy kis szénát s megitatták őket. Késő délután értünk haza. Az ilyen nap esemény maradt, amelyre vissza lehet emlékezni. Később, a negyvenes évek elején benzinért mentünk vagy mentek apámék s én is velük; a benzin kellett a cséplőgéphez, amit a háborús időkben nehezebb volt beszerezni. Mikor végérvényes lett, hogy gimnáziumba fogok járni, maga a hír is fölkavart. Éreztem, hogy nagyon meg fog változni eddigi életem. A tanító úr, aki írni is megtanított, áldassék a neve, ide írom: Sarkadi Nagy Lajos, eljött hozzánk és azt mondta a szüleimnek, hogy ennek a gyereknek tanulnia kellene. Szinte szóról szóra úgy, ahogyan ezt Móra Ferenc megírta. Ez a látogatás meghatározta a sorsom. A szüleim és mindenféle továbbtanulás gondja volt, hogy hogyan lakjam Miskolcon, mert Kisgyőrből oda semmiféle jármű nem közlekedett. Az út oda a hegyen át gyalog 12 kilométer, azaz két óra, a megyei úton szekérrel 20 kilométer. Anyám bátyja, keresztapám Lengyel István, aki a gimnáziumba beíratott és a felvételemet elintézte s nem mindennapi jelensége volt a családnak, Miskolcon élt, de ő maga is albérletben. Ő kovácsinasként kezdte, majd a segédvizsgára készített egy kis gőzgépet, amilyet régen a valóságban használtak s éppen úgy működött. Ezt a kis gőzgépet én szedtem szét örökre, úgy hogy nem tudtam, mit cselekszem. Csinált hegedűt is és vele hegedült is; lefestette a lillafüredi Palotaszállót több oldalról is, de nem lehet tudni, hogy rendhagyó személyiségből mi lett volna, ha meg nem hal 1945-ben. Én korán erős szálakkal kötődtem hozzá, 12 éves koromtól, amikor napokat elvitt diósgyőri szállására s (vegetáriánus lévén) egy fej vöröshagymát hagyott nekem ebédre, amikor dolgozni ment. A ref. Lévai József gimnáziumban tanultam s a pedellusnál laktam és étkeztem. Ezt a szüleim természetben fizették, nem minden gond nélkül, mert az élet egyre nehezebb lett a háború miatt. Nagyon megviselt az új élet, az új környezet.
Gyakran kijártam a Kisgyőr felé vezető út sarkára sírni. A tanulással nem volt különösebb gond, inkább a beszédemmel, a zárt "e" hangjaimmal; miattuk nevettek rajtam az osztálytársaim. Később, kamaszodván fölszabadultan és önállóan éltem, anyám már csak a gimnáziumban keresett meg, mert nem tudta, hogy éppen hol lakom; vándoroltam albérletből albérletbe. Összeszámoltam, 30 helyen laktam Miskolcon mire leérettségiztem. Közben próbálkoztam első verseimmel, melyek olykor - olykor meg is jelentek a helyi újságban, az Észak -magyarországban. Az Avas, Lillafüred, Miskolctapolca valóban a szülőföldemmé szerettette velem ezt a várost. Belefáradva az albérletekbe, 1947-ben jelentkeztem a Népi Kollégiumba s büszkeségemre, fölvettek, csupa jeles tanuló közt éltem a Szemere Bertalan kollégiumban, de nem könnyen viseltem el azt a világot. Az önkritikát estéről estére; ahol a szoba nem szoba volt, hanem szövetkezett s amit otthonról kaptunk, a közösbe adtuk. Nekem ez idegen volt. József Attiláról, Sinka Istvánról is itt hallottam először. A Kommunista Kiadványról, melyről egy rendbéli katolikus pap tartott nekünk előadást. Lukács Györgyöt kellett volna olvasnom, de nem értettem. Mégis egy csodálatos világ is megnyílt előttem népdalaival, népi táncaival. Egy iskolai kiránduláson megfáztam, mellhártyagyulladást kaptam, otthagytam a kollégiumot, de a népdalok szeretetét magammal vittem. Közeledett az érettségi, a tizenkilencedik évem, úgy döntöttem, olyan pályát választok, amelynek köze van az irodalomhoz; írni akartam, elsősorban verset. 1951 áprilisában, közvetlenül érettségi előtt, részt vettem a magyar írók első kongresszusán, ahol megismerkedtem Kardos Pállal és Koczogh Ákossal, a Kossuth Lajos Tudományegyetem tanáraival, akik hívtak Debrecenbe az egyetemre, az Alföld folyóirathoz is, hogy írjak oda verseket. Boldog voltam. Apám nem akarta, hogy tovább tanuljak. Iparos szakmát akart nekem pl. villanyszerelést. Az irodalomtó óvott, nem tartotta komoly dolognak. Rá tehát nem számíthattam az egyetemi évekre. Most minden rendeződött: az egyetem, kollégium, ösztöndíj, hogy tanulhassak, a sorsom kedvem szerint alakuljon. Debrecen más város volt, mint Miskolc. Miskolcnak átjáróház jellege volt, sok átmenetiség és ideiglenesség volt az ottani létformában s hiányzott belőle a humán kultúra levegője.
Debrecent már a tradíciója meghatározta a kívánalmaim szerint, és a jelene is, mert sok humán érdeklődésű fiatalt vonzott oda az egyetem. Vagyis azt adta, ami addig az én életemből hiányzott, sőt, most visszatekintve, a jövőmhöz is kellett. Az egyetem kezdő írók otthona is volt, az Alföld folyóirat mintha a kedvükért jelent volna meg. A Nagyerdő, Simonyi út, a Nyulas kedves helyeim voltak s a Bem tér a kollégiummal, ahol laktam. Csokonai mintha személyesen jelen lett volna a városban valahol, a véletlenen múlik, hogy találkozzék vele az ember. Juhász Géza professzorom a Csokonai kritikai kiadását készítette elő, segítettünk neki mi, fiatalabb egyetemisták. Rohantam a köztemetőbe, mikor a Csokonai sírját kibontották az Árpádiász - kézirat megtalálásának reményében. De csak a koponyacsont felső része, tele homokkal s a lábszárcsontok vártak, tenyeremre raktam s megrendülten láttam, mi marad egy magyar költőből 150 év után a föld alatt. Mi egyetemisták minden évben kimentünk Csokonai sírjához és elénekeltük A reményhez c. versét, amelyből szinte máig árad a virágok illata. Nagy élmény volt nekem Debrecen más költővel is, Fazekas Mihálytól, Tóth Árpádon át Ady Endréig. Első verskötetem az egyetemi évek alatt (1953) jelent meg, főleg gimnazista időmből való versekkel; elfeledni való könyv, de én akkor rövid ideig nagyon örültem neki. Kezdett zajlani nagyon a politika nemsokára, reményekkel telítődött a szellemi élet, pezsgőbb lett; hívtak vissza Miskolcra, más onnan elszármazott írókkal együtt. Tervek, ígéretek: heti lap, folyóirat, könyvkiadás. Én vállaltam, de az 1955. évi párthatározat, amely a hozzám hasonló gondolkozásúakat minősíthetetlen megnevezésekkel illette, befagyasztott minden mozgást. Csak egyedül mentem vissza a földijeim közül s ez megint meghatározta a sorsom. Debrecenből vittem magammal Miskolcra egy nyírségi egyetemista lányt is, aki a feleségem lett. Az újabb Miskolci élet életem drámaibb szakaszát indította el. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat megyei szervezeténél dolgoztam irodalmi és művészeti szaktitkárként és vezettem az ott működő Értelmiségi Klubbot is. Feleségem a Városi Tanács Művelődésügyi Osztályán dolgozott. Közvetlenül és közvetve sokat és elszomorítót tudtam a város szellemi életéről és helyzetéről. Meg is írtam a Művelt Nép című lapban Miskolci kocsonya címen. Írásnak ekkora visszhangját és addig nem tapasztaltam. A munkahelyemen szólt és szólt a telefon, ismerősök és ismeretlenek telefonáltak, csak a hivatalos hang hallgatott. De szólt egy idő múltán a Szabad Európa, a Szabad Nép, a Művelődésügyi Minisztérium. A drága B. Nagy László jött Miskolcra a Művelt Néptől, s egy írásba fogta csomóra az egész nagyon és hiába kibomlott ügyet. A kezdeti izgalmak után csak a keserű szájíz maradt: sok szó és semmi más. A nekem kiutalt lakást nem kaptam meg. Mint a TIT irodalmi titkára egész évre szóló sorozatot indítottam el 1956-ban Mai magyar irodalom címmel: szerzői est, előadás vegyest kéthetenként, amikor szabad volt a terem a megyei könyvtárban. Október 23-ra jutott a Szabó Lőrinc - est a szerző közreműködésével, Illyés Gyula bevezetőjével s nem utolsósorban azzal a gondolattal, hogy a szülővárosától ez kijár Szabó Lőrincnek. Megtörtént. Tömeg, siker, örültem, hogy valami jót, értelmeset sikerült csinálnunk és idejében. Ahogy befejeződött az est, jöttek a hírek Pestről. Még két napig ottmaradtak a pesti írók, 25-én utaztak vissza egy alkalmi autóval Budapestre. Akkor láttam utoljára Szabó Lőrincet, halálhírét már a börtönben hallottam meg, mert bűnöm lett a Miskolci kocsonya cikk, a Szabó Lőrinc - est. Nem tudom, mennyit segített a gyakorlatban Szabó Lőrinc, Illyés Gyula levele a kiszabadításom érdekében, de hogy tudtam róla, ha el nem is olvashattam csak utólag, a dolgok elviselésében sokat segített, mert első fokon 2 évre ítéltek, a föllebbviteli tárgyaláson, több mint egy év után szabadon engedtek, hogy utána internáljanak. Tökölre. Közben tragikus körülmények között meghalt édesanyám, amikor az internálásból hazajöttem, megszületett első fiam, Tamás. Segédmunkásként, majd könyvtároskén kezdtem újra az életem Miskolcon. Arra vártam, hogy mikor jöhetek el onnan; nem éreztem jól magam abban a légkörben, illetve levegőtlenségben, amely körülvett. A segédmunkási állást is csak baráti összeköttetéssel tudtam megszerezni. A Lenin Kohászati Művekbe segédmunkásnak se vettek föl. Írni csak állnéven akartak engedni, ha megteszem a kívánt önkritikát. Biztos, ami biztos, míg el nem dőlt az írói sorsom, rendőri felügyelet alá helyeztek. Tönkrement a házasságom is. Ez a Lássuk Uramisten időszaka volt az életemnek. 1963 májusában Budapestre, a Magyar Televízióhoz mentem dolgozni. Ez a változás sok gondomtól megszabadított, de sokat hozott is. A Magyar Televízió az első olyan munkahely volt, ahol bizalommal és segítő szándékkal fogadtak. A kiszakadás a régi környezetből a hogy 1963-ban új verskötetem jelent meg, melynek egy részét már a börtön után s újrakezdő költőként írtam, szellemileg felszabadított. Megházasodtam megint, de hamarosan el is váltam. A kezdetektől nagyon nehezen jutottam el a megállapodottsághoz, bizonytalanság és ideiglenesség volt az életemben. Hiába engedtek haza a börtönből, hogy ott voltam s onnan jöttem, kívül is, belül is folyton kísért. Később megtaláltam a helyem a Magyar Televíziónál; íróportré - filmeket, szerkesztettem: Nagy Lászlóról, Déry Tiborról, Juhász Ferencről, Vas Istvánról és Kormos Istvánról. Ezekre máig jó érzéssel emlékszem vissza. Azt hittem, jelent valamit a magyar kultúra számára amit csinálok. 1965-ben megjelent verseskötetemre 1966-ban József Attila - díjat kaptam. Ez akkor gyakorlatilag az írói rehabilitásomat jelentette. Könyveim ettől kezdve a tőlem telhető folyamatossággal és rendszerességgel megjelentek. 1968-ban újra megnősültem; amikor én a debreceni egyetemre mentem, ezt a lányt akkor vitték el 3 évesen Debrecenben, de jóval később mégis találkoztunk. Máig együtt vagyunk, velünk a 17 éves Márton fiunk is, akit ő szült. Tizenhárom év után otthagytam a Televíziót, igazában nem az én műfajom volt, de azért néha el - elkapott a munka szépsége, mely éppen az egyszeriségben, mulandóságban volt. 1975 decembere óta az Új Írás szerkesztőségében dolgozom. Új munkám szinte végérvényesen a magaménak éreztem a kezdettől fogva. Éppen válogatott verseim kötetét fejeztem be 1984 decemberében, amikor agyvérzést kaptam, olyan félét amelynek motivációját már az anyaméhből magában hordozza az ember. Eddig várt, de egy agyműtéttel már - már a lehetetlenség azaz a további élet vált lehetségessé számomra.

* * *

1989-ben félbehagyott írásom 2002 januárjában folytatom. Azt hiszem, nem sok kívántatik hozzá, hogy hetvenedik évem elején summásan kiegészítsem az eddigi írottakat újabb történésekkel. Megszüntették az Új Írást, lélekben nehezen viseltem el, de hát jogállamban a pénz a fegyver; a pénz megvonásával és írói segédlettel irtották ki. Aztán már jöhetett a Kulturális Örökség Minisztériuma. Meghalt Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Veres Péter, Illyés Gyula, Nagy László, akik pusztán a létük tudatával is erőt adtak az embernek. Utánuk mintha nem maradt volna senki, mert akiknek az Új Íráshoz közük volt, maguk is fojtogatott helyzetbe kerültek. S amit leírni is szörnyű s reméli az ember, hogy nem igaz: mintha Rákosi Mátyás idején tartott volna jobban össze a nemzet, egymáshoz bújva a rettentő dolgok elől. Most jár mindenki a maga pénzhajszoló ösvényén, az ország nagy része kispolgárok tömegévé változott át. Az emberek nem tudnak semmit a másikról, csak eljárnak mellette. Kicsi az ország, nehéz elkerülni teljesen egymást. Lehetetlen lenne most összeszedni annyi nagyszerű embert, mint a nyomorult Kádár idejében. Nem érzem jól magam ebben a világban, de nagy szerencsémnek tartom, hogy sokat dolgozom és minden látszat ellenére, szükségesnek vélem a munkám. Az én egemen változatlanul Ady és Móricz, József Attila és Nagy Lajos, Illyés és Veres Péter csillaga ragyog, alájuk képzelek egy Magyarországot. Egyébként mintha nem is lennék, hogy mégis vagyok, nekik köszönöm. Nagy dolog, hogy minden úgy van ahogy írták a hogy hiába, nem az ő szégyenük. Összeszorított fog kell a tollhoz és nagy-nagy hűség a magyar irodalomhoz és a néphez.

2002. január